Amikor a visszajelzés kerülőutakon jár
Vörös zászlók egy szervezet visszajelzési kultúrájában
Amikor felveszem a szervezetfejlesztői szemüvegemet, ugyanaz a szervezet egészen másképp látszik attól függően, honnan nézem.
A Development területben talán azt élvezem a legjobban, hogy nem egyetlen funkció határain belül mozgok. Néha olyan, mintha diplomata-útlevelem lenne: különböző területekhez, vezetőkhöz és dolgozókhoz kapcsolódhatok. Más kép rajzolódik ki egy vezetői megbeszélésen, egy dolgozói felmérésben, egy folyosói beszélgetésben vagy egy elakadt konfliktus történetében.
Ez a szabad átjárás lehetőséget ad arra is, hogy időnként képzeletben kiüljek a szervezet szélére, figyeljem a zajokat és az eseményeket, majd egy-egy visszatérő jelenséget közelebbről is megvizsgáljak.
Az itt összegyűjtött jelenségek nem egyetlen szervezet lenyomatai. Különböző szervezeti környezetekben, szerepekben és helyzetekben szerzett, több év alatt összeálló megfigyelések.
Egyetlen jelenetből nem lehet kultúrát diagnosztizálni. Az ismétlődő mintázatok azonban már elgondolkodtatóak lehetnek.
A visszajelzési kultúráról ugyanis nemcsak az árulkodik, hogy vannak-e visszajelzési tréningek, dolgozói felmérések vagy hivatalos folyamatok. Hanem az is, hogy milyen úton közlekedik a szervezetben az, amit az emberek valójában gondolnak.
Ha a visszajelzés nem tud egyenesen közlekedni, kerülőutakat keres magának.
Amikor a visszajelzés viccnek álcázza magát
Sokat elárul egy szervezetről, hogyan zajlanak a közös megbeszélések.
Mi történik, amikor valaki nem ért egyet, hibára mutat rá, vagy valami kellemetlent hoz be a beszélgetésbe? Megjelenik a szarkazmus, a gúny, az ugratás vagy a személyes beszólás?
A humor önmagában nem vörös zászló. A kérdés az, hogy a valódi visszajelzések is csak félig viccesen, célozgatva vagy passzív-agresszíven tudnak-e elhangzani.
Vagy éppen ellenkezőleg: rögtön torokra megyünk, és a nézetkülönbség személyes küzdelemmé válik.
Van-e olyan legitim fórum, ahol őszintén, mégis tisztelettel tudunk visszajelzést adni egymásnak?
Amikor felfelé megszépül az információ
A hierarchiában a visszajelzések nehezebben áramlanak felfelé.
Amíg valaki hatással van a fizetésemre, az éves értékelésemre vagy a lehetőségeimre, valószínűleg nem fogok minden sérelemmel, kétellyel vagy ellenvéleménnyel bekopogtatni hozzá. Különösen akkor nem, ha korábban azt tapasztaltam, hogy egy érzékeny pontra adott visszajelzés védekezést vagy visszatámadást vált ki.
Ilyenkor könnyen elkezdjük azt mondani felfelé, amit a vezető hallani szeretne. Mire az információ eljut a döntéshozókhoz, lehet, hogy már többször megszűrték, finomították és újracsomagolták.
Az is számít, hogy milyen forrásokból tájékozódik a vezető. Ha bizonyos hangok rendszeresen felerősödnek, míg más tapasztalatok nem jutnak el hozzá, egyre nehezebb megkülönböztetni a tényt a véleménytől, a szervezeti mintázatot az egyéni értelmezéstől.
Nemcsak az a kérdés tehát, hogy mennyi információ érkezik, hanem az is, hogy hányféle nézőpontból.
Amikor a felmérés lesz az egyetlen lehetőség a megszólalásra
Ha egy felmérés az egyetlen biztonságosnak érzett lehetőség a véleménynyilvánításra, olyan feszültségek is belekerülhetnek, amelyek eredetileg nem az adott kérdésről szólnak.
Egy vezetői felmérésben megjelenhet a felső vezetéssel kapcsolatos csalódás. Egy elkötelezettségi kérdőívben korábbi, rendezetlen konfliktusok bukkanhatnak fel. Egy közvetlen vezető értékelését pedig befolyásolhatja az is, hogy valaki már az egész rendszerrel nem ért egyet.
Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az emberek nem értették meg a kérdést. Lehet, hogy egyszerűen nincs más felület, ahol biztonságosan hallathatnák a hangjukat.
A felmérés így nemcsak torzított mérőeszközzé, hanem feszültséglevezető szeleppé válik.
Amikor a pletyka lesz az információs rendszer
Nem minden informális beszélgetés probléma. A szervezetek természetes módon tele vannak történetekkel, értelmezésekkel és találgatásokkal.
De ha a pletyka válik a leggyorsabb vagy leghitelesebbnek érzett információforrássá, érdemes megnézni, mi történik a hivatalos kommunikációval.
Miről nincs elegendő információ? Milyen kérdéseket nem lehet nyíltan feltenni? Milyen visszajelzéseknek nincs megfelelő fóruma?
Ahol az emberek nem kapnak információt, ott kitöltik az üres helyeket. Ahol pedig nem lehet közvetlenül visszajelzést adni, ott a visszajelzés könnyen másoknak szóló történetté alakul.
Amikor a legerősebb formális csatorna lesz az egyetlen biztonságos ajtó
Érdemes figyelni arra is, ha a legerősebb formális csatornák – például az etikai bejelentőrendszerek – olyan elakadt konfliktusok gyűjtőhelyévé válnak, amelyek számára máshol nem alakult ki biztonságos rendezési lehetőség.
Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az emberek rosszul használják a rendszert.
Jelezheti azt is, hogy nem érzik biztonságosnak a közvetlen beszélgetést. Nem bíznak a helyzet pártatlan kezelésében. Nem tudják, melyik problémával hová fordulhatnak. Vagy már annyira eszköztelennek érzik magukat, hogy csak a legerősebb formális csatornától remélnek valódi figyelmet.
Vörös zászló lehet, amikor egy eszkalációs csatorna válik a szervezet egyetlen biztonságosnak érzett ajtajává.
Mi történik azzal, aki megszólal?
Talán mindennél többet árul el a visszajelzési kultúráról az, hogyan reagálunk, amikor valóban kapunk visszajelzést.
Kíváncsiak leszünk? Kérdezünk? Megpróbáljuk megérteni, mit élhetett meg a másik?
Vagy rögtön megmagyarázzuk, miért nincs igaza? A visszajelzés tartalmára figyelünk, vagy inkább a forrását, a hangnemét és az időzítését kezdjük vizsgálni?
Hiába hirdeti egy szervezet az őszinteséget. Az emberek abból tanulják meg, mit lehet kimondani, amit másokkal történni látnak egy nehéz mondat után.
Ezek a jelek önmagukban még nem ítéletek. Inkább olyan vörös zászlók, amelyeknél érdemes megállni és közelebbről megnézni, mi történik.
Az emberek beszélni fognak. A visszajelzési kultúrát az mutatja meg, hogy egyenes úton elmondhatják-e, amit gondolnak – vagy kerülőutakat kell keresniük.