Mi tart életben egy rosszul működő rendszert?

Egy új projektről van szó. A vezető energiát sugárzó hangja mögött megbújik a kétely. Tudja, hogy megint nem lesz önként jelentkező.

Az asztal műanyagmintázata érdekesebb a csapatnak, mint a vezető tekintetét állni.

Csend van. Senki nem ugrik rá az új lehetőségre.

A vezető kérdez — majd továbblép.
Nem bontja ki a csendet.
Nem teszi kockára a helyzetet.

Alapvetően stabil a működés, de valami nem stimmel.

Amit sok vezető lojalitásnak lát, az gyakran nem az. Hanem a rendszerhez való alkalmazkodás, aminek ára van. Amikor egy rendszer nem működik, az emberek négy dolgot csinálnak:
kilépnek, szólnak, kivárnak… vagy csendben leépülnek.

A legtöbb szervezet egy dolgot rendszeresen félreért: a csendet lojalitásként értelmezik.
De mi lehet a lojalitás látszata mögött?
Miért maradnak emberek nem biztonságos rendszerekben?

Ha egy rendszerben valaki nem érzi jól magát többféle módon reagálhat.

Felszólalhat. És ha ezzel kockára teszi a nyugalmát, mert nem biztonságos szólni, akkor mi jöhet még szóba?

Megtanulhat csendben maradni.

Mert nincs következménye.
Mert a konfliktus kockázatosabb, mint a hallgatás.
Mert a rendszer nem jutalmazza a megszólalást.

Így kialakítva azt a képet, hogy itt minden rendben van. Hiszen alacsony a felmondási ráta.
Nem konfrontálnak, mert „érettek” a dolgozók.
Nem mennek el. Biztosan „elkötelezettek”.
Hiszen csendben végzik a munkájukat minden nap.

A lojalitás nem mindig választás. Néha túlélési stratégia.

Mert mit lehet még tenni?

Akinek nem tetszik, annak el is lehet menni. De ha a munkaerőpiac és gazdasági helyzet nehéz, akkor nem igazán van kilépési opció.

Így marad a túlélés és a remény, hogy majd egyszer jobb lesz a helyzet.

De tenni érte már nincs energia.

És ha már ez a pislákoló fény is kialszik, akkor már nincs erő semmire.

A rendszer nem omlik össze. Csak lassan romlik.

A dolgozó lélekben már nincs ott. A minimumra törekszik.

Nem igazán érdekli mi történik körülötte.

Csak megjöjjön az utalás hó végén. Élje túl a kínos havi 1:1-eket, amikor a vezetője a motivációja felől érdeklődik.

Ezek a reakciók nem véletlenek.

Stabilizálják a rendszert.

A csend fenntartja a status quót.
A lojalitás időt ad a rossz működésnek.
A csendes kivonulás elrejti a problémát.

És ez már nem oldódik meg empátiával.

A csend nem a rendszer működését jelzi.
Hanem azt, hogy már senki nem próbálja megváltoztatni.

Vezetőként van-e bátorságod kitenni ezt az asztalra: mi van a csend mögött?

A csend mit jelent valójában a csapatodban?

Lojalitást… vagy alkalmazkodást?